Teszteltük az új mesterlövészes mókát…
Hihetetlen, de mostani cikkünk tárgya nem egy indie puzzle, hanem végre egy akciójáték, azon belül is egy ismertebb név, a Sniper Elite. Az első rész szerény véleményem szerint gyalázatosra sikerült, a második viszont már érdekesebb és ötletesebb kivitelezést kapott, habár hemzsegett a hibáktól. Az egész játékkal az volt a probléma, hogy bár jó mesterlövészkedni, de a játék minden más eleme sajnos kimaradt a minőségellenőrzésből. A harmadik rész számomra azért volt nagyon várós, mert a gyengusz, de mégis nagy figyelemnek örvendő második rész után indokolt volt, hogy a Rebellion valami igazán jóval rukkol elő. És azt el kell ismernünk, hogy dolgoztak a srácok az új játékon, van tartalom, van látvány, van élmény. De hibák is vannak. Nem is kevés. Nem lehet a Sniper Elite 3-at pár mondatban kielemezni, így szép apró lépésekben kivesézzük a játékot, hogy megtudjuk, miért nem lett egy nagy játék kellően nagy.
Óóóóó Afrika!
Észak-Afrikában járunk, ahol a nácik és a szövetségesek nap mint nap nyelik a homokot és a sörétet, árnyékban is 50 foknál harcolnak, méghozzá egy olyan területért, amit egyik sem akarna igazán megtartani. Hősünk, Karl Fairburne egy szóval jellemezhető: amerikai. Ahogy kinéz, ahogy beszél, de még amilyen hangon megszólal, az is tipikus megtestesülése „AZ” amerikai katonának. Nem igazán van személyisége, nincsenek ambíciói, és teljesen üres karakter. Ellenben félisten a puskával, nem ismer félelmet, és ’murika forever! A seregben az ő feladata nem csak a mesterlövészkedés, hanem felderítés, infó szerzés, és szabotázs, tehát tényleg egy tökös legénnyel van dolgunk. A történet szerint akkor használják ki képességeit a seregben, mikor tudomást szereznek egy titkos náci csodafegyver programról, és egy náci vezetőről, akitől még a sajátjai is félnek. Mögöttünk áll egy pár ezer fős sereg, de nem gond, mert mi egyedül fogjuk felgöngyölíteni ezt a problémát.
Semmit ne várjunk a cselekménytől, a játék elején van egy dögunalmas festmény montázs, ami felfesti az alapszituációt, és néha találkozhatunk átvezető jelenetekkel, de ezek nem túl izgalmasak, nem nyújtanak sok infót, pusztán átvezetések a pályák eleje és vége között. De nem is a sztori lesz az, ami miatt játszani fogják a Sniper Elite 3-at, és úgy tűnik erre a fejlesztők is felkészültek.
8 pályán keresztül kell majd teljesítenünk, mindegyik során tapasztalati pontokat gyűjtünk, melyek szintlépéshez vezetnek. Azon felül, hogy a szintünket a multiplayerben is megmutathatjuk, új fegyvereket és fegyver kiegészítőket oldhatunk fel a játékban, melyeket a küldetések előtt nézhetünk meg, és állíthatunk össze. Minél nagyobb szintűek vagyunk, annál jobb felszereléshez juthatunk hozzá, habár a magasabb szintű cucc nem mindig jelent hatékonyabbat is. A saját igényeinknek megfelelően kell építkeznünk, és érdemes is foglalkozni a felszerelésünkkel, mert jelentősen megkönnyítheti a továbbhaladásunkat, ha olyasmit viszünk magunkkal, amit szeretünk, és tudunk is használni.
Bár elsődleges fegyverünk a mesterlövész puska lesz, hősünk mindenféle gyilkoló eszközhöz ért, így lesz lehetőségünk golyószórót, pisztolyt, és egyéb fegyvert is magunknál tartani, és persze használni is. Lesz lehetőségünk rambózni, golyószóróval tizedelni a ránk törő katonákat, de nem ez lesz az elsődleges feladatunk, és nem is ebbe rejlik majd a játék lényege. Az első pályán egy gyors tutorial keretében megtanuljuk az alapokat, és kipróbálhatjuk célzói képességeinket a terepen. Itt lép életbe a Sniper Elite 3 szíve lelke, a mesterlövész puska, és az úgy nevezett kill-cam.
Célkeresztben
Azt is mondhatnánk, hogy az egész játék a kill-camről szól, mert úgy tűnik csak ebbe fektettek annyi munkát, mint az eddigi játékokba összesen. A távolban kiszúrunk egy settenkedő náci katonát, majd célba vesszük. Halljuk a karakter légzését, amit lelassíthatunk egy gombnyomással, hogy a célzásunk pontosabb legyen. Emellett a légzés lelassításakor karakterünk azt is gyorsan meghatározza, hogy merre fog haladni a golyó, így sokkal távolabbi célt is pontosabban bemérhetünk. Aztán meghúzzuk a ravaszt, és ha végzetes találatot viszünk be, aktiválódik a kill-cam. Ekkor a golyóra fókuszál a kamera, lassítva bukkan elő a puska csövéből, áthasítja a forró afrikai levegőt, és egyre közeledik az áldozatunk felé. Amint odaért, az idő még lassabbá válik, és az ellenfelünk testén belül látjuk a csontokat, izmokat és szerveket. A golyó szép lassan behatol a katona testébe, szilánkosra törve a csontokat, átlyukasztva a szerveket, szétroncsolva az izmokat, majd gusztusos fröccsenés közepette hagyja el a végzetes ebet kapott áldozatunk testét. Fincsi.
Akármennyire is brutális, vagy groteszk, a kill-cam szórakoztató, és nagyon jól meg van csinálva, a játékosok pedig gyakran heves „anyáááád” felkiáltással ünneplik a véres találatokat. Mert az egy dolog, hogy ha átlőjük a fickó kezét, akkor széttörnek a csontjai, de ha például ellőjük az állkapcsát, vagy a szemét, esetleg pont olyan szögben lövünk rá, hogy a teljes gerincét szétaprítjuk, akkor bármennyire is szörnyű és gusztustalan, mégis látványos, és király. Ha ez nem lenne elég, a játék külön díjazza az egyes végtagok és szervek ellövését, mondanom sem kell, hogy a heregolyók ellövése az egyik legjobb pontforrás. Ha nem kívánjuk látni az ellenfeleink fájdalmas kimúlását, akkor nyugodtan át tudunk kattintani a kill-cam felett, hisz ígyis-úgyis tudni fogjuk, hogy a lövésünk halálos volt.
A kill-cam jópofa, és bár egy idő után egyhangú, azért annyira nem, hogy mérgelődjünk miatta. Szerencsére azonban sok más dolog is található a játékban, amivel eredményeket érhetünk el. Ugyanis a mesterlövészek élete nem túl egyszerű, a puskánk igen hangos, és egy lövés után felfigyelnek ránk a katonák. Ilyenkor pozíciót kell változtatnunk, de be is várhatjuk a hangra felénk rohanó katonákat. A kiiktatásukra több lehetőségünk is van: lőhetünk csendesebb légpuskával, amiből több lövés is kell, hogy leterítsen egy életerős katonát, de ha jól csináljuk, akkor ez a legcsöndesebb távolsági fegyver. Használhatunk golyószórót, ami nyilván gyors és hatékony, de főleg közelről, és reménytelen helyzetekben ajánlatos. Dobálhatunk gránátokat, vagy rakhatunk csapdákat is, amikbe belefuthatnak a gyanútlan járőrök, de még a kocsik is rájuk gurulhatnak. Ha ezekből egyiket sem akarjuk használni, még mindig ott van a lopakodás lehetősége.
A lopakodás a játék második főbb eleme. Mivel az ellenséges vonalak mögé hatolva kell infókat szereznünk, vagy kiiktatnunk bizonyos személyeket, ezért nem ronthatunk neki a náci seregnek csak úgy frontálisan, hanem az árnyakban surranva kell valamit kiokoskodnunk. A mesterlövész puska sem segíthet mindig, sőt, a legtöbb esetben nem is célravezető a használata. A csendes, diszkrét akció végrehajtás érdekében muszáj lesz rejtőzködnünk, csöndben surrannunk, és a katonákat egyenként hátulról leszúrnunk, vagy leütnünk. Ez sokkal izgalmasabb, mint a lövöldözés, és kihívást is jelent. A katonák járőröznek, alapból nem jelennek meg a térképünkön, csak ha már mi is láttuk őket, és van köztük hozzánk hasonló mesterlövész is. A katonák viselkedését egy figyelem rendszer befolyásolja, aminek szintjei vannak, attól függően, hogy mennyire zavartuk meg a napi rutinjukat. Ha a látószögükbe kerülünk, elkezdenek gondolkodni azon, hogy mit is látnak. Ha rájöttek, fegyvert emelnek, de még nem biztosak a lövésben. Ha pirossá válik az állapotuk, akkor készek tüzelni, és keresnek minket. Ez így oké, de működés közben pocsék az egész.
