A Wolfenstein 3D volt az egyik első FPS játék, amivel valaha játszottam, így örültem neki, hogy a 2009-es (nem túl sikeres) játék után újból próbálkoznak a franchise-zal. A Wolfenstein: The New Order-t a tapasztalt fejlesztőkből álló MachineGames készítette és a Bethesda adta ki. Kicsit azért aggódtam, hogy milyen minőségű lesz a játék, hiszen mégiscsak ez az első közös projektjük (a fejlesztőknek) és az első benyomás nagyon fontos.
A Wolfenstein: The New Order történetét nem nagyon szeretném lelőni, így csak óvatosan írok róla. A fő események egy alternatív univerzumban játszódnak, annak a 60-as éveiben. A németek megnyerték a második világháborút és a nácik irányítják a földet (is). Főhősünk William “B.J.” Blazkowicz sok éves kényszerpihenő után visszatér a harcba. A harcba, amit elvesztett az országa. A nácik uralnak mindent, ellenállás nem létezik. A célunk az lesz, hogy megtörjük a nácikat és megfordítsuk a harcot, ezt azonban nem fogjuk tudni egyedül végrehajtani, a játék során csapatot kell verbuválnunk és felszerelést szereznünk. A Wolfenstein: The new Order-nek tipikus underdog története van, amit azok is tudnak élvezni, akik sosem játszottak egy Wolfenstein játékkal sem.
A Wolfenstein: The New Order-től nem vártam túl sokat e téren, ezért pozitív csalódásban volt részem. A történet érdekes és a karakterek szerethetőek. Kötődni fogunk egy-két szereplőhöz (leginkább Anya-hoz), elvesztésük okozhat néhány szomorú pillanatot. A főhős sem egy egydimenziós karakter már, komplex személyiséget és történetet kapott. “BJ” hangja Brian Bloom, a beszéde nagyon jól passzol a főhős figurájához. Néha olyan érzésem volt, mintha Max Payne-nel játszanék, mert időnként elmélkedett magában, eszébe jutott néhány dolog (amit aztán elmesélt). Ezek a narrálások sokat hozzátettek ahhoz, hogy a játékos magáénak érezze Blazkowicz karakterét. Persze azért a többi szinkronszínésznek is kijár a dicséret, bármilyen nyelven is szólaljanak meg. A Wolfenstein: The New Order komolyan veszi magát. Egy durva és véresen komoly világban járunk. Néha azért akad egy két elgondolkodtató pillanat is, például amit a fekete gitáros fickó mond arról, hogy előtte az amerikaiak is úgy viselkedtek, mint most a nácik. És igaza van (ez sokkal mélyebb, mint amit egy Wolfenstein játéktól elvárna az ember). A sztori során sok helyen fogunk járni, de közülük csak pár marad emlékezetes. Egyik fejezetben még a holdra is ellátogatunk és járhatunk a felszínén is. A végső összecsapás azért mégis a náci fellegvárban fog játszódni, ahogy az várható is volt. Nem mehetünk el amellett sem, hogy a történet egy-két helyen azért igencsak kilóg: nem tetszett az, amikor a börtönbe kellett menni és nem volt semmi terve a karakternek. Feltettünk egy kérdést egy ottani rabnak és már lökte is azt, hogy mit kéne csinálni. Nagyon hülyén jött le ez a rész. Ezenkívül még az is zavart, hogy ebből az érdekes világból gyakorlatilag semmit nem láttam. Mindent, amit tudtam, vagy elmondták vagy olvastam az újságban. Szerintem az egész játék alatt egy civillel sem találkoztam, bárhova mentem, csak ellenség volt.
A Wolfenstein: The New Order magával hozott pár régi, már elfeledett játékmechanikai megoldást és egy picit modernizálta azokat. Ha a játékmenetet összevetnénk egy modern játékéval, mint mondjuk egy Call of Duty, a különbség mintha ég is föld lenne. Az ilyen fajta “old school” játékmenetre igény van is és úgy néz ki meg is állja a helyét a mai világban. A sok MMS (Modern Military Shooter) játék után egy igazi felüdülés volt játszani a Wolfenstein: The New Order-rel. De miről is van szó…
Talán a legszembetűnőbb megoldás a “health system“, az életerő rendszer. Nem úgy működik, hogy pár lövés után elbújunk, várunk pár másodpercet, míg kitisztul a kép, aztán teljes életerőn újra elkezdünk lövöldözni, nem. Rendes életcsíkunk van és az életben maradáshoz HP pakkokat, illetve pajzsokat kell szedegetnünk. Minimálisan azért visszatöltődik (ez a csavar), de tényleg csak nagyon kicsit. Ha 20 HP alá kerülünk, akkor maximum 20HP-ig töltődik vissza. Ez nem elég a túléléshez, de azért ad egy kis esélyt. 100 HP fölé is lehet menni, de ez esetben lassú csökkenésnek indul az életünk (amíg be nem áll a normális maximális értékre), ami arra ösztönzi a játékost, hogy ne húzza az időt, haladjon. Az életerő mellett pajzsot is tudunk magunkra venni, ami lehet a halott robot ellenfélről lehulló védelem, de akár felkaphatjuk a nácik elszórt fémsisakját is, hogy egy kis plusz élethez jussunk. HP pakkban azért nem fogunk szűkölködni, mert az asztalok, szekrények és a feltörhető dobozok is tele vannak velük.
Másik fontos változás, hogy visszahozták azt a, mostanában nem divatos, dolgot, hogy bizony két fegyvernél több is lehet nálunk egyszerre. Sőt, szinte mindegyik fegyverből lehet a kezeinkben kettő is egyszerre, még a sörétesből és a gépfegyverből is. A franchise egyik legfontosabb ismérve a lövöldözés és annak a kellékei bizony a fegyverek. Három kategóriába sorolhatjuk őket és egyszerre csak az egyik fajta lehet nálunk (kivéve a végén a marksman/lézer fegyvert). A három kategória a régimódiak, a modern 60-as évekbeli változatuk és a vége felé a lézeresített verziójuk. A két legfontosabb kellékünk a kés/kések és egy vágófegyver lesz, amivel a kerítéseken, vékony falakon tudunk majd átjutni. Utóbbit később lecseréljük egy jobb verzióra, ami railgun-ként is fog funkcionálni. Az alap fegyvereinkhez a játék során majd fejlesztéseket is fogunk találni: pisztolyhoz hangtompítót, gépfegyverhez rakétavetőt (mert a gránátvető már nem divat), söréteshez repeszes megoldást. Igazi élvezet két gépfegyverrel végigfutni az ellenségek között, miközben el sem engedjük a tűzgombot. A fegyvereknél negatívumként azért felhozhatom azt, hogy jó nagy a modelljük és ezzel sokat kitakarnak (engem személy szerint nem zavart a méretük).
A Wolfenstein: The New Order-ben nem szintenként fejlődik a karakter, nincs szintezés. A karakterünk csak az egyre jobb fegyverekkel, a pajzs fejlesztésekkel és a perkekkel válik erősebbé. A játék elejétől kezdve megcsinálható a legtöbb perk, a játékoson múlik, mennyire törődik velük, mennyi időt szán a megszerzésükre. A perkek eléréséhez valamit végre kell hajtanunk játék közben. Ez lehet mondjuk X számú ember megölése Y fegyverrel, fedezékből vagy lehet az, hogy csúszás közben lőjünk le bizonyos mennyiségű nácit. A perkeket négyféle játékstílus szerint csoportosítják és habár nem tűnik darabszámra soknak, több szintjük is van. Úgy is lehet játszani, hogy abszolút nem törődünk velük és amit épp megszerzünk, azzal elvagyunk. A játékoson múlik minden és ez egy jó dolog.
A játékban van fedezékrendszer és ki is lehet hajolni (lean) a sarkoknál. Egyfegyveres játéknál ez automatikusan megy, kétfegyveres játéknál manuálisan kell hajolni. Van egy gomb, amit ha lenyomunk, akkor utána az iránygombokkal tudunk jobbra vagy balra dőlni, felállni, vagy még jobban leguggolni. Ez is egy olyan dolog, amit a modern játékok kezdtek elfelejteni, bár mentségükre szólva, most már kezdenek rájönni, hogy miért is fontos ez.
És akkor a végére hagytam azt, aminek a leginkább örülök: A játékban nincs QTE (quick time event). Jó sok helyre lehetett volna rakni és én már vártam is őket, de a készítők nagyon helyesen nem tették. Talán csak két-három alkalom van, amikor bejátszás közben meg kell nyomni valamit, illetve amikor ránk ugrik a kutya, a bal egér gombbal tudjuk püfölni, a jobbal meg védekezni… de ezek semmik azokhoz képest, amiket mostanában látni.
Ezek után az a kérdés, hogy milyen is a tényleges játékmenet, a lövöldözés… az bizony eszméletlen jó. A fegyvereknek kicsi a visszarúgásuk, így “dual wield” módban is pontosak és remekül néznek ki, ahogy a kézben mozognak. Nagyon élvezetesek az akciórészek a játékban. A testrészeket szét lehet lőni és az egész játék nagyon véres. Lőszerből pont annyi van, hogy elég legyen, de azért mégse érezzük azt, hogy végtelen van belőle. A robbanások és a torkolat tüzek is nagyon szépek, főleg, ha két fegyverből jön. Az ilyenfajta “agyatlan” akció az, ami a franchise-ra jellemző… de nem csak ezt nyújtja a játék. Vannak szekciók, ahol van lehetőség lopakodni. Nem muszáj, de azért érdemes. Ilyenkor a képernyőn megjelenik egy signal felirat és egy közelségmérő, ami mutatja, hogy milyen távol van tőlünk egy tiszt (officer). Ők azok, akik riadóztatnak és még több ellenfelet hívnak… ha csak le nem szedjük csöndben őket. Azért itt nem kell bonyolult dologra gondolni, a bujkálós rendszer elég alap. Az őrök általában nem keresztezik egymás útjait, így simán meg lehet ölni egyet anélkül, hogy más észrevegye, hullákat meg nem is lehet cipelni, eltüntetni. Sokszor éreztem úgy, hogy megállás nélkül végig tudnék menni rajtuk, mert tisztára mintha sorba lennének rendezve. Lopakodáskor használhatunk hangtompítós pisztolyt vagy a késeinket. Közel érve többféle látványos módon is véget vethetünk az életüknek, messziről lelőhetjük őket vagy eldobhatjuk a késeinket. Utóbbi használatakor figyelembe kell venni a kések esését is. Észrevettem azt, hogy a mesterséges intelligencia nincs a helyzet magaslatán azokon a részeken, ahol ők is késsel harcolnak, de lőfegyverrel nem láttam, hogy gond lett volna. Legnagyobb örömömre nincs a játékban olyan, hogy átlátunk a falakon. Mostanában sok modern játék alkalmazza azt, hogy azzal segíti a lopakodást, hogy az ellenségeket a falakon át is tudjuk követni. Ez itt nincs és ez egy újabb jó dolog, amit szintén a múltból hozott magával a Wolfenstein: The New Order.
Egy-egy küldetést többféle módon is megoldhatunk. Vannak olyan helyek, amiket több helyről is megközelíthetünk. A pályák néhány helyen megnyílnak, ilyenkor érdemes kutakodni és körbejárni őket. Ajánlatos minden zugot végignézni, mert nagyon sok felszedhető tárgy van a játékban. Ha az adott pályán megszereztünk egy térképet, akkor jelzi is azon a kincseket (a térképet amúgy is meg lehet nézni). A játék nem nyomja a pofánkba egy, a falakon is átlátszó, indikátorral, hogy merre kell menni, sokszor nekünk kell megtalálni… de azért a térkép is segít néha.
A Wolfenstein: The New Order-t az id Tech5 motorral készítették. Ugyanazt a mega-textúrást megoldást alkalmazza, amit a Rage is és sajnos a gond is ugyanaz vele: gyenge minőségű textúrák, villogó és/vagy későn betöltődő textúrák. Van akinél csak kicsit, van akinél nagyon. A textúrák gyors betöltéséhez nem csak egy erős videokártyára, hanem egy erős processzorra is szükség van. Nálam a “kicsit” volt jellemző, de azért láttam, hogy jelen van a probléma. Ezek ellenére a játék jól néz ki… messziről. Gondolom az sem véletlen, hogy a depth of field-det nem is lehet kikapcsolni. Persze azért jól néz ki, csak ne akarjuk a falakat közelről szemügyre venni. A játékban szinte csak (über)betonból készült épületeket fogunk látni, e téren nem túl változatos a játék. A karakterektől sem fogjuk hanyatt dobni magunkat, mondjuk azt, hogy elfogadhatóak. Azért jócskán akadnak olyan animációk, amik nagyon jól néznek ki (például ahogy kifolyik a benzin a robotizált ellenfélből aztán meggyullad). Az általam használt hardveren maximum felbontásban és közepes/magas beállításon nagyon szépen futott 60FPS-sel.
Grafikában nem tűnik ki, de a hangokban igen. Feljebb már említettem a remek szinkronhangokat, de ezeken kívül a többi hang/zene is jó. A fegyverropogás, a kiáltások, a dinamikusan változó zenék, mindegyik átlagon fölötti. A játékban lehet szerezni olyan zenéket is, amik a mai ismert számok német átdolgozásai. Ezeket a menüben lehet meghallgatni. Miért? Mert hangulat, azért. A játék felétől különböző audiologok is elérhetővé válnak, de sajnos játék közben nem lehet őket meghallgatni (mint mondjuk a Bioshock-ban), a menüben meg nem akartam ülni ezért. A tényleges játékmenet annyira jó, nem akartam megszakítani.
A játékot anno azzal reklámozták, hogy érdemes lesz kétszer végigjátszani, mert kétféle idővonal is helyet kapott. Én ezt a fajta erőltetést nem szeretem. Ha jó a játék (márpedig az), akkor úgy is újra végigmegy rajta az ember, nem kell ilyen “mocskos” módszert bevetni. Kicsit olyan, mintha büntetnék azokat a játékosokat, akik csak egyszer akarják végigjátszani. Valószínűleg azért sokat nem fog változni a játék, ha a másikat választja az ember…
Aki szereti kimaxolni a játékát, az mondjuk biztos végigmegy újra, mivel nagyon sok gyűjthető tárgy van a játékban. Enigma kódok (amikkel új játékmódokat! lehet megnyitni), levelek, kincsek, iratok, karakterinfók, fejlesztések. Rengeteg, rengeteg dolog, amiket biztos nem fogunk megszerezni az első körben. A végigjátszásom hard fokozat körülbelül 10 órába tellett. Újrajátszási faktor erős.
A játék nem tartalmaz semmilyen többjátékos módot és ha ez az ára annak, hogy végre minőségi egyjátékos kampányt kapjunk, akkor én benne vagyok.
A játékkal nem az a gond, hogy nincs benne multiplayer, hanem az, hogy singleplayer-nek kicsit drága, magyar viszonylatban biztos. Egy akció során azért ajánlott beszerezni, mert tényleg nagyon jó lett a Wolfenstein: The New Order. A játék megvásárolható STEAM-en 50 euróért vagy az itthoni kiskerek egyikében. A játék közel 50GB-ot nyom, erre azért készüljünk fel lelkiekben.